2013. július 11., csütörtök

Minden EVS önkéntes munkát két személy vezet, vagyis egy work leader, aki a munkáért felelős, és egy mentor, aki az önkéntes privát életét segíti, ha bármi probléma felmerül neki kell elpanaszolni. Nekünk itt nincs mentorunk, de igazából mondtam is Sebastiannak, aki a work leader, hogy nincs szükségem rá, mert mindent meg tudunk beszélni, azt is, ha éppen vele van bajom.
Az első néhány napomon elég furán viselkedett velem, vagyis általában kedves volt, de néha mondott valami nyers megjegyzést, amit nem tudtam hova tenni. Viszont az első hét után megváltozott és most már nagyon megkedveltem.
Számomra igazi work leader és mentor egyszerre, mert nem csak arra tanít itt, amit meg kell tanulnom a kertészkedésről és permakultúráról, hanem azt szeretné, hogy minél függetlenebbé váljak, magam oldjam meg a problémáimat, ne legyen szükségem a férfiak segítségét kérnem, ha pl. meg szeretnék javítani valamit. Ehhez sokszor egyfajta útmutatást is ad az élethez, vagyis beszélgetünk mindenről, de tényleg szinte bármit kérdezhetek tőle, mert úgy érzem szeretné, ha jobban megérteném a világot. Azt mondta nekem, hogy tudna ő gentleman lenni, de nekem nem arra van szükségem, hanem valakire, aki úgy bánik velem, hogy tanulhassak tőle, viszont ha kicsit szigorúan kér tőlem valamit rögtön elnézést kér és hozzá teszi, tudja, hogy nem könnyű vele dolgozni.
Ha valami könnyűt szeretne megtanítani (pl. hogyan kalapáljak szögeket a fába) először ő kezdi el, majd én fejezem be, de ez igazából semmi, csak figyelnem kell és utána könnyen folytatom. A nehezebb dolgokat( pl. fűrészelni, fát vágni, kérgezni) kétféleképpen; elkezdi, majd egyszer csak azt mondja, rendben  most te jössz, és nincs mese tényleg nekem kell vagy magamtól kell rájönnöm (pl. hogyan csatlakoztassam a platót az autóhoz). Minden nehéz helyzetben az motivál, hogy csak azért is megmutatom neki, tudok én, ha akarok, nem vagyok olyan city chick, mint amilyennek hisz. A legfontosabb dolog, amit az első hónap után megtanultam, hogy semmi sem olyan nehéz, mint amilyennek hittem először.
Imádom, hogy Sebastian számára nem létezik „lányos” munka, szinte mindent csinálnom kell, amire megkér, végre van valaki, aki nem fél már előre, hogy valami bajom lesz, és előtte nyugodtan lehet hibázni, nem érdekli, mert szerinte csak a hibáinkból tanulunk.
Eddig, ha szükségem volt valamire, pl. felszerelni egy polcot, a családom valamelyik férfi tagja mindig megcsinálta, hiába kértem, hogy mutassák meg hogyan kell és majd megcsinálom, ugyan, ez nem nagy dolog, elintézik nekem, na igen, de így nem tanultam semmit.

Amikor mondtam neki, hogy elutazok egy hétre Göteborgba, megkérdezte, hol fogok lakni, hát mondtam, hogy couchsurfingen találok hostot magamnak. Mire megkérdezi kiknek írtam, mondom főleg fiúknak, mert a lányok általában nem szeretnek hostolni, mire ő egyből kifakadt, hogy nem fogok idegen fiúkkal lakni, mert nem bízhatok meg senkiben, hiába bizonygattam neki, hogy a couchsurfinget 17 éves korom óta használom és csak pozitív referenciával rendelkezőknek írtam. Még aznap írt 5 nő ismerősének, akik Göteborgban élnek és a végén megismerkedtem egy permakultúra tanárnővel(elméletileg ő volna a mentor, gyakorlatilag egy imádni való nő, de nem él a farmon), szóval 5 napot nála, a hétvégét meg egy srácnál töltöttem, akivel olyan jól összebarátkoztam, hogy augusztusban valószínűleg visszautazok hozzá.

Az első napomon, szinte rögtön, amint megérkeztem Göteborgba ezt az sms-t kaptam tőle: „Ha bármi problémád van. Írj. Most mi vagyunk a családod.” Na akkor azt hiszem egy pillanatra elolvadt mindenem, annyira jól esett.

Ha valami nagyon nehezet csinálok( pl. egyedül pakolom fel a kajakot a platóra) super lady-nek hív, de mindig vissza szólok neki: wonder woman please!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése